Beszélgetés Alföldi Róberttel
A LEGFONTOSABB, HOGY SZÓLJON VALAMIRŐL
Beszélgetés Alföldi Róberttel
Öt éve mutatta be a Kultúrbrigád és az
Átrium az Igenis, miniszterelnök úr!
című válságkomédiát – ahogy a színlapon nevezik. Azóta folyamatosan telt
házakkal megy. A gödöllői közönség sem először fogja látni. Erről is, más
munkáiról is beszélgettünk ALFÖLDI RÓBERTtel a két előadása közti szünetben.
Miért szeretik vajon ennyire a nézők ezt az
előadást?
ALFÖLDI RÓBERT Hogy miért szeretik?… Talán egyrészt a színészek
miatt, másrészt, hogy folyamatosan belejön a valóság. Amikor bemutattuk, tiszta
abszurditásnak tűnt föl az egész. Mára már nem az. Az előadást az a fajta humor
működteti, amilyen a Hofié is volt – olyan „kimondós”. Úgy látszik, erre a
kimondós-odamondogatós humorra szükség van mindenütt a világban. Erre szeretnek
hangosan röhögni az emberek. Bár úgy vettem észre, Budapesten jobban mernek
nevetni, mint Budapest határán túl, ahol néha azt érezni, hogy mintha átfutna a
nézőn: „úristen, miket mondanak!”
Sok kiszólás aktuálisnak tűnik föl. A szöveg igazodik a mai magyar
valósághoz?
A. R: Nem kellett igazítani, a politika működése ennyire
általánosan érvényes mindenkor és mindenütt. Igaz, a brexit után muszáj volt
belenyúlni néhány mondatba, melyek érvényüket vesztették a nyolcvanas évek óta.
Ez a keletkezésekor napi történésekre írt népszerű tévésorozat volt a BBC-n, többek
közt Margaret Thatchernek is a kedvence, az egyik epizódban még szerepelt is.
Ez a sorozat a politikai manipulációk világába enged bepillantani, nem
kímélve az éppen regnáló politikusokat sem. Ennyire más ott a politika, hogy
ennyire könnyedén viselték?
A. R: Nem a politika más, hanem a társadalom. A hatszáz év az
hatszáz év. Ott a miniszterelnök meg van tisztelve és boldog, hogy szerepelhet
benne, hogy benne lehet. Ők kellő öniróniával kezelik a politikai kabarét, míg
másutt meg a legszívesebben betiltanák.
Évadonként öt-hat rendezés,
sok-sok színpadi szerep… Hogy lehet ezt bírni?
A. R: Most nem is dolgozom sokat, már ami a rendezést illeti. Ebben
az évadonkénti öt-hatban benne vannak a nyáriak is. Az igaz, hogy ha mostanában
kevesebbet is rendezek, de nagyon sokat játszom, havonta 35-37-et.
Ennyi még a pálya elején sem volt a Vígszínházban…
A. R: Manapság annyira nehéz egyeztetni a színészeket egy-egy
előadásra, hogy ha sikerül összerakni, akkor a színházak megpróbálnak duplákat
berakni. Nemcsak itt, az Átriumban, mindenütt ez van.
S hogy áll össze egy-egy évad? Mire mondasz igent, s
mire nemet?
A. R: A szerepek olyanok, hogy mindenütt másért vállalom, s mindig más
az oka, hogy miért igen. S persze, hogy az is számít, milyen
társadalmi-politikai felhangjai vannak ezeknek a műveknek. Amikor rendezni
hívnak, amikor rendezni kérnek fel, akkor elkezdődik egy közös gondolkodás, megbeszéljük,
mit, hol, hogyan. Kis hely vagy nagy hely, hogyan tudom fölrakni stb. Azt
mindig nagyon ki kell találnom, hogy mit rendezek. Persze a legfontosabb, hogy
szóljon valamiről – különben nem érdekel.
És a külföldi munkák?
A. R: Legközelebb május közepén utazom Ecuadorba, ahol
Mozart Don Giovanni-ját rendezem a 2019-es Armel Operafesztiválon a Carlos
Cueva Tamariz Színházban. A szereplőket csaknem száz jelentkező közül idén
tavasszal Párizsban egy kétfordulós válogatáson választotta ki a nemzetközi zsűri,
melynek magam is tagja lehettem.
Hiányzik
az állandó társulat?
A.
R: Ezen nem töprengek. Most sok lehetőségem van, de nem tudni, mi lesz, a
magánszínházak hogyan tudnak talpon maradni.
Pihenésre
mikor jut idő?
A.
R: Nyaralni voltam, olvasok…
De
mikor?
A. R: Amikor
időm van…
És
Gödöllőn milyen játszani?
A.
R: Már többször voltunk, az Igenis, miniszter úr!-ral is szerepeltünk már a
városban. Jó közönség. Színészként
előadás közben lehet érezni, hogy értik, mernek reagálni. Szóval jó itt
játszani.
- lokos -