Beszélgetés Horváth Zoltánnal


A MUNKATÁRSAIM A BARÁTAIM

Beszélgetés dr. Horváth Zoltánnal a 20 éves Gödöllői Fiatal Művészek Egyesületéről (GöFME) meg másról is

 

Dr. Horváth Zoltán Gödöllő város ikonikus figurája. Egyaránt ismerik őt, mint a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának docensét, valamint a maga alapította Gödöllői Fiatal Művészek Egyesületének elnökét. Immár évtizedek óta aktívan részt vesz a város közéletében. Több mint 40 színházi rendezés, több száz műsor és rendezvény fűződik a nevéhez, a városban működő művészeti csoportok együttműködésének egyik szervezője, a Körösfői Kriesch Aladár emlékplakett és a Gödöllő Kultúrájáért Díj tulajdonosa. Idén húszéves a népszerű egyesület, aminek megünneplésére gálaműsorral készülnek.

 

Kicsoda Horváth Zoltán? Egyetemi oktató vagy művész?

Dr. Horváth Zoltán: Nem tudok választani. Lehet, ha az egyik mellett letenném a voksom, akkor azon a területen előbbre jutnék, de akkor hiányozna a másik. Ezek kiegészítik egymást az életemben. A legfontosabb közös pont, hogy az oktatás során és a színházi előadások létrehozásakor is emberekkel foglalkozom, igyekszem hozzásegíteni őket, hogy minél eredményesebben teljesedjenek ki, működjenek együtt és érjék el a céljaikat. Mindkettő csapatjáték, és egy csapat részeként érzem én is legjobban magamat. Szeretek tanítani, emberekkel foglalkozni és kitalálni, mi történjen bizonyos helyzetekben. Kíváncsi vagyok mások ötleteire, a hallgatóimnak is kikérem a véleményét, amikor egy problémát felvetek. Valójában az emberekkel való kapcsolat fontos számomra. Sajnos, a klasszikus tudományos munkára kevesebb időm jut, de igyekszem a kulturális szervezői tapasztalataimat felhasználni a kutatásaimban.

Hogy kezdődött ez a kettős élet?

H. Z: A drámatagozatáról híres szentesi gimnáziumban jártam, de nem a drámai osztályba, akkoriban nem is néztem túl jó szemmel az itt tanulókat, akiket csak a színház érdekelt, nem vették túl komolyan a tanulást. Én ebben az időben versenyszerűen sportoltam – atlétizáltam, ami a kitartásra tanított meg, arra, hogy semmit ne adjak föl. Még az egyetemen sem tudtam pontosan, hogy mi akarok lenni. A tanulmányaim alapján azt tudtam, hogy a menedzsment érdekel. A színház egy véletlen folytán került az életembe, bizonyítani szerettem volna magamnak és másoknak a kreativitásomat egy teljesen új területen az eredményes tanulmányaim mellett, és megszerveztem egy október 23-ai műsort. Összegyűjtöttem a szereplőket, verseket, zenéket válogattam, koreográfiát, dramaturgiát raktam össze – és sikere lett. Engem pedig ez megfertőzött. Ekkor ismerkedtem meg Lencsés Balázs zeneszerzővel, akivel azóta is együtt dolgozunk. Elhatároztuk, hogy írunk a Hamlet-ből rockoperát. A műfaji szabályokat sem nagyon ismertünk, de tele voltunk lelkesedéssel, és belevetettük magunkat. Ennek is sikere lett, és végérvényesen elkötelezett a zenés színház mellett. Ez a darab azóta is meghatározó számunkra, most a huszadik évfordulónkra a negyedik rendezői változat készült el.

A városi támogatás mellett miből van még bevételük?

H. Z: A jegybevételekből és a tao-ból. Nincs túl sok előadásunk, talán többet tájolhatnánk, de egyrészt nem szeretnénk, ha emiatt a színvonalból engednünk kéne, másrészt ez teljes életforma váltást kívánna, mert az állandó munkahelyem mellett több szervezési feladatot nem tudok felvállalni.

Mi a legfőbb vonzerő a színházcsinálásban?

H. Z: A legnagyobb élmény számomra, hogy találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgozhattam, és sokan közülük barátaim is lettek. Óriási élmény gyerekekkel foglalkozni, megnyitni őket. Még ha nem is lesz mindegyikőjükből színész, akkor is gazdagszanak ezektől az élményektől. Izgalmas dolog egy ötletből elindulva létrehozni valami értékeset, és külön öröm, ha az előadók mellett a nézők is szép élménnyel gazdagodnak. Külön adrenalinbombát is jelent olyan előadások létrehozása, mint a legutóbbi, a Marica grófnő, melynek során 110 ember munkáját kellett összehangolnom.

Hogyan készülnek a gálára?

H. Z: Legfőképp azt szeretnénk megmutatni, hogy honnan hová jutottunk. Nem könnyű megszervezni, hisz húsz év alatt 1300 emberrel dolgoztunk együtt. Megpróbálom azokat elérni, akik több produkciónkban is benne voltak, de az ő számuk is legalább 110-120 fő. Ez sem egyszerű feladat, hiszen 20 év hosszú idő, és vannak, akiket elsodort mellőlünk az élet. A születésnapi est folyamán szeretném fölidézni valamennyi előadásunkat, mintha egy mesekönyv fejezetei lennének. Lesznek olyan több évvel ezelőtti előadásrészletek, amik videóról elindulnak, majd a színpadon élőben folytatódnak… Közel 30 előadást idézünk föl, kb. száz percben. Díjazni is fogjuk azokat, akik a legtöbbet tették az egyesületért.

Ezentúl hagyomány lesz a díjátadó?

H. Z: Igen. Ezentúl húsz évente mindig átadjuk. (nevet)

Említene egy emlékezetes pillanatot az elmúlt húsz évből?

H. Z: Minden előadásnak van több ilyen pillanata is, de egyszer különösen izgultam egy karácsonyi A padlás előadásunk alatt, mert a darabban szereplő Varázskönyvbe rejtettem el egy jegygyűrűt. Az előadás után, a színpadon került sor a lánykérésre. Szerencsére nem gurult el a gyűrű, s én sem kaptam kosarat.  A családom fontos háttér, feleségem koreográfus, őt is a GöFME kapcsán ismertem meg, s már a hároméves és egyéves gyermekünk is „fellépett” egy-egy előadásunkban. A GöFMÉ-re is úgy gondolok, mint egy nagy családra, a munkatársaim egyben a barátaim is. Csak így lehet ennyi emberrel ilyen harmonikusan együtt dolgozni. Értek és érnek támadások is, de ezekből tanulok, tovább lépek és folytatom.

 

- lőkös -